Terészetesen késve indultunk, természetesen dugó volt, természetesen Janának volt fuvarja Budapestre...azon se csodálkoztam volna, ha lerobbanunk, vagy az autópályán belénk csap a villám. Fel voltam készülve rá, hogy hajnalba fogunk hazaérni, és Jana haza megy randi nélkül. A feszültség bennem átragadt mindenkire a csapatból, de már nem tudtam mit kezdeni vele.
Este 7-re vittek haza Ildiék, addig Jana a Westendbe ücsörgött. 19:30 körül járhatott, mire odaért hozzám. Beszélgettünk, mesélt az esküvőről, megmutatta a képeket, amiket csinált, mind ezt úgy, hogy szorossan mellettem ült, és még mindig sehol a csók. Újra kezdtem elbizonytalanodni. Már az is eszembe jutott, hogy azt a sok romantikus sms-t nem is ő írta. A fotók után a fejem a vállára hajtottam. Egyszer csak felnéztem rá, ő le...eddig bartam. Mecsókoltam.
Hogy az egész estét ne részletezzem: gyönyörű randi volt, romantikus...még is szomorú vége lett. Meg voltam győződve róla amikor elindult a reptérre, hogy soha többet nem látom.
Ezt a gondolatot azzal magyarázom, hogy 2 dolgot fogadtam meg Horvátországban a randival kapcsolatban: Nem csókolom meg, és nem akarok vele ideje korán szeretkezni. Ebből a szempontból az este hagy némi kívánni valót maga után.
Mindezt annak ellenére gondoltam csődnek, hogy körülbelül hajnali 1 felé könnyes szemmel fölém hajolt, és közölte, hogy tudja mennyire korai, de nem bírja magában tartani még egy hónapig, hogy szerelmes belém. SZERET!