Nem igazán értem, hogy az emberi elme hogyan is működik. Amíg még sok idő volt Jana érkezéséig, addig is tudtam látványosan szenvedni, de az gyerekjáték volt az utolsó napokhoz képest. Ezekre "az igazán nincs sok hátra" napokra megborult az elmém. Már elegem van a várakozásból, nem tudok visszaszámolni, a hiszti mesterfoka! Ezt súlyosbította, hogy hétvégén Jana Kittiéknél aludt, mert Kelvin (Kitti férjének) szülinapja volt. Előtte Kitti beteg volt, de már kifele jött a köhögős náthából, ez viszont nem kímélte meg Janát és hétfőre lebetegedett. Pokoli érzés volt!!! Ott van Hollandiában, betegen, és én nem tudok segíteni neki, nem tudom ápolni...majd szét robbantam a dütől. Keddre ez egy kicsit rosszabb lett, és már azt is mondtam neki (bár a szívem szakadt meg), hogy egy reggeltől estig tartó utazás biztosan nem fog jót tenni neki...lehet, hogy le kellene fújni a látogatását, amiről természetesen, és Hála az Égnek hallani sem akart.
Az egyetlen, amivel némiképpen tudtam hűteni magam, az a készülődés. Megígértem Janának, hogy nem csinálom azt, amit szeptemberben, hogy érkezése előtti 3 nap úgy mentem haza, mint egy málhás ló, mert hát az üres hűtőt fel kellett tölteni. Most erről le lettem tiltva, hogy ne cipekedjek annyit. Tervben is volt, hogy megfogadom a dolgot, ami...talán nem teljes sikerrel sikerült. :) Egy nappal kevesebbet cipekedtem. Viszont sokat segített lelkileg, hogy vittem neki haza Túró rudit, sört, reggeli joghurtot, és mindent amit szeret, no meg minden olyat, amivel majd megpróbálom meggyógyítani: C-vitamin, tea, alma, amit lereszelek és mézzel öntözöm meg. Megnyugtatott a készülődés.
A sok stressz miatt már nagyon ideges kezdtem lenni. Az érkezése előtti napon nagyon nehézre sikerült, bár az érkezés napja sem volt sokkal könnyebb Kedden becsüs napra mendtem az óbudai Trófea étterembe, ahol terveztem távozásom bejelentését a főnökség felé. Már reggel éreztem, hogy a kedvenc magassarú cipőm, ami már egy ideje nem volt rajtam, rossz döntés volt, mert ezt nem fogom bírni estig, hiszen a vásárlás 1. fejezetére ma fog sor kerülni, ígyhogy felhívtam Anyut, hogy a munkahelyére vigye magával a lapos cipőmet, mert odáig még elvergődöm valahogy.
A becsüs napon rettenetes hangulat volt, a főnökség sem volt a helyzet magaslatán. Menet közben jeleztem az igazgató és a vezető becsüs felé, hogy a végén egy pár szót szeretnék váltani velük. Nagyon ideges voltam, kaptam a sustorgó kérdéseket, amiket a megindult pletyka generált, de ezeket igyekeztem lepergetni magamról. Amikor vége volt az előadásoknak, és kezdtek az emberek elszálingózni, akkor leültem a két "halfejjel" beszélni. Szerencsétlenül ültettek le egyvonalban kettejük közé, így bárkivel beszéltem, a másiknak háttal voltam. Viszont így utólag azt kell mondanom felesleges volt annyira izgulnom, mert a rövid történet ismertetés és a reakció kettőjüktől körülbelün 2 percet vett igénybe. Természetesen én ezt egyáltalán nem bántam, de meglepett a dolog. Viszont nagyon jól nevelten sok sikert kívántak, és elváltunk.
Irány a vásárlás! Sikerült 2 hatalmas zacskót megtömnöm, ami nem lett volna gond, de mielőtt beestem volna Anyu munkahelyére már nem tudtam eldönteni, hogy mi fáj jobban: a kezeim, ahogy vágják a zacskók, vagy a lábam a cipőm miatt. Csak annyira volt a fájdalom kiülve az arcomra, hogy Anyu meglátta, hogy leszállok a villamosról, és elém sétált, hogy elvegye a zacskókat. El tudom képzelni, hogy milyen látvány lehettem. hazaérve a takarítás nagy részét sikerült megcsinálni, de bőven maradt másnapra is. Viszont képtelen voltam folytatni, mert nagyon fáradt voltam. Janával nem is tudtunk sokat beszélgetni, mert őt a betegség, engem a fáradtság nyomott el. Arról nem beszélve, hogy az időpont közeledtével egyre kevesebb mondanivalóm volt a számára. Ez így borzasztóan hangzik, de addigra annyira a hatalmába kerített, hogy "GYERE MÁR!!!", hogy ezen kívül már nem nagyon tudtam másra koncentrálni, és azt hiszem ez a furcsa érzés kölcsönös volt.
Az érkezése napján felkeltem 4:30-kor, hogy hátha még tudok csökkenteni a hátramaradt feladataimból, viszonylag kevés sikerrel. Az esti vacsora már elő volt készítve, az ágyat még át kellett húzni, porszívózni kellett, amit hajnalban nem mertem, és magamat olyan állapotba hozni, hogy amikor meglát, akkor ne forduljon sarkon. Reggel még megálltam a postaládámnál, hogy a csekkek befizetését is letudjam, és ne kelljen szegényt postára is cipelni betegen.
Egész nap kirohangáltam a piacra, gyógyszertárba, postára...nagyon szerettem volna, ha minden rendben lesz, és hamar sikerül meggyógyítani, mert ha megyünk Szekszárdra, és a Balatonhoz, akkor nem lehet ilyen állapotban. Már azt is felvezettem neki, hogy ha nem sikerül egy kicsit rendbe szedni a közérzetét, akkor nem megyünk a szüleihez pénteken, hanem szombaton Balatonon találkozunk velük. Bár ennek én sem örültem volna, mert nagyon kedvelem a szüleit, és mint Anya biztos én is nehezen viselném, hogy a beteg fiam itt van végre az országban, és nem ápolhatom, nem lehetek vele, hanem valaki más vigyáz rá, így reméltem, hogy addigra semmi baja nem lesz Janának, vagy legalábbis jobban lesz.
Haza ismét hatalmas cekkerekkel sikerült elindulnom, de most legalább cipő dolgában bölcsebb voltam. Zuhogott az eső, de ha lett volna nálam ernyő sem maradt kezem, amivel foghattam volna, így szép csöndben tűrtem, hogy bőrig ázzak. Akkor, pár órával az érkezés előtt kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy tiszta víz leszek...gondoltam én. Amikor aztán beérve a lépcsőházba, felérve a cuccokkal a 4. emeletre keresni kezdtem a kulcsom, és nem találtam...akkor eltört bennem valami. Ez volt az utolsó csepp a pohárban! Felhívtam Csucsut (Vivien párja, övé a lakás, amiben lakok), hogy van-e nála pótkulcs, mert akkor most elindulok zuhogó esőben Budakeszre. Ez oda-vissza 4 óra, Jana 3 óra múlva ott van...éreztem, hogy mindjárt eltörik a mécses. Janának várnia kell, a vacsora sehol nincs, és úgy nézek ki, mint egy ázott ürge, abból is a legramatyabb. Leakartam ülni a lépcsőre és zokogni, de nem...elindultam lefelé a cekkereimmel, és közben gondolkodtam, hogy hol lehet, mikor láttam utoljára...reggel A POSTALÁDA! Odaszaladtam, nyitva találtam, és benne a kulcs. Elsőre leesett a kő a szívemről, aztán újabb sokk...akár ki is pakolhatták a lakást! Felszaladtam, benyitottam...minden a helyén, minden rendben. Itthon vagyok! Kezdődhet a készülődés utolsó szakasza.